Mindebben a legjobb mégis az volt, amilyen változást hoztak az étterem életébe. Lelassultunk. Hatvanas-hetvenes évek zenéi, épp annyi öreg, amennyi az étterembe alapba befér (vagyis nem kellett megszakadni az asztalleszedésben, hogy a következő "turnus" beférjen és legyen hova leülnie), akik kultúráltan, csendesen eszegettek és szinte mindig jó volt a kedvük. Mosolyogtak, totyogtak és segítségre szorultak. Nekem - mivel a bárban nem nagyon akadt elfoglaltságom, hiszen egy-egy pohár bort, vagy sört is csak elvétve ivott egy-egy öregúr, inkább teáztak -újszerű feladatköröm lett. Kitaláltam magamnak a feladatot, ami abból állt az asztalleszedésen kívül, hogy a totyorászni is nehézkesen bíró öregeknek asztalhoz vittem a teát, kávét - négy asszonykának pedig "személyi" pincérnője lettem, mert ők nemigen tudtak elsétálni a pultig a kajáért sem, lévén az egyik kerekesszékes, a másik nagyon-nagyon idős volt, a harmadiknak remegett a keze, a negyedik pedig egyedül nem bírta volna. Így aztán leadták a rendelést én pedig asztalhoz szállítottam a dolgokat. Viccelődtünk, nevetgéltünk és ez nekik is jól esett, nekem pedig pláne. Mert egyikük kísértetiesen hasonlított az én drága Nagyimra, egy másik pedig a Mamámra. Így aztán párszor majdnem könnybe is lábadt a szemem. Főleg akkor, mikor felfedeztem már nem élő nagypapáim hasonmásait is. Gondolhatjátok mekkora szeretettel és lelkesedéssel segítettem nekik és szolgáltam ki őket, amit ők nem is győztek megköszönni. Az utolsó reggelinél aztán ismét jött a köszönjük-áradat és az egyik nénike (Nagyi-hasonmásom) közölte is velem, hogy legszívesebben hazavinne magával. Hát, majdnem agyonpusziltam - persze nem tettem. Midenesetre mindez a nagyszülőhiányomnak és a "segíthetnékemnek" nagyon jót tett. Tudom, hogy sokan vannak, akiket az öregek inkább taszítanak, mint vonzanak és segíteni sem szeretnek nagyon - nekem viszont nagyon sok pozitív érzést és valóságos szeretetáradatot adott ez az egy hét. Azért, mert valaki öreg, még ember és még él. Lehet vidám, tud szórakozni és élvezheti az életet. Ezt ők is bebizonyították és ezt nagyon jó volt látni. Ismét egy szuper angol szokás és hozzáállás, amit érdemes lenne átvenni. Élni hagyni az időseket úgy, hogy élményeik is lehessenek. Persze ehhez, nem csak egy ehhez hasonló hely kellene, hanem az anyagi lehetőség is, hogy a mi "öregjeink" is megengedhessék maguknak ugyanezt.
Mert melyik hatvanas-hetvenes éveiben járó teheti meg otthon azt, amit itt megtesznek az idősek is minden hétvégén? Épp tegnap tapasztaltuk és éltük át: karaoke-esten voltunk, de nem akárhol. Egy átlagos angliai kocsmában, ahol hétvégente minden nap karaoke van - ez itt nagy divat. És mi volt benne a szép? Az, hogy vasárnap lévén már valóban csak az igazi törzsközönség és törzsénekesek voltak ott. Olyanok, akik minden hétvégi estén összeülnek, vacsiznak, zenét hallgatnak, söröznek és este kilenctől pedig a kedvenc dalaikat énekelgetik a mikrofonba, miközben a komáik táncikálnak. És a legszebb: hármunkon kívül az átlagéletkor hatvan körül járhatott. Szuper volt látni őket, még inkább hallgatni - ugyanis szuper hangjuk van. Főleg a nagypapa-korban járó bácsiknak. És ez ismét előhozta bennem nagyapáim és a régi nótázások emlékét... Szép este volt és szép hét.
És még szebb attól, hogy úgy tűnik, itt három napja atomerősséggel megérkezett a tavasz. Pulcsiban sétálunk, ujjatlanban napozunk. Minden nap süt a nap, ha beborul akkor is kellemes a levegő és mindenfelől levágott fű, friss levegő és nyíló virágok illata érkezik... Mennyei. Az esti séták lettek a kedvenceim, meg most még inkább a hétköznapok. Mert ilyenkor csend van - még egy hétig. Nincsenek vendégek. De hétvégén jönnek és onnantól kezdve itt lesznek minden áldott nap. A hét hátralevő részében ezért igyekszünk még kiélvezni a csendet és a szabadságot.
Szép hetet mindenkinek - annak ellenére hogy úgy halljuk otthon visszatérőben a tél. Kitartás, közeleg a tavasz!
Andi
