Nehéz volt...

Üdv mindenkinek.

Tibivel közösen elhatározva, mindkettőnk alkot egy "élménybeszámolót" a hazalátogatás három hete alatt átéltekről, történtekről. Hát, én így tudnám röviden összefoglalni: Élmény volt - de nehéz...

Hazaérve hihetetlen nagy örömmel és boldogsággal ölelhettük magunkhoz családunk oly rég nem látott tagjait. Végre nem csak neten, végre élőben és végre úgy megszorongathattunk mindenkit amennyire azt már régóta akartuk és elképzeltük. Volt aki ugrált örömében, volt aki pityergett és volt olyan is aki "csak" meghatottan mosolygott. Gyors karácsony és utószilveszteri BUÉK poharazások és élménybeszámolók. És persze a meghatódottságtól majdnem könnyes szemű, de mégis mosolygós és elégedett elalvások a régi szobáinkban a családi fészkekben.

Hazaérkezésünk másnapjától lelkesen elkezdtük és meg is valósítottuk (kevés kivétellel) a család és barátlátogatásokat. Akkor még lelkesen. Később egyre kevesebb lelkesedéssel. Számomra elmondhatatlanul kiábrándító volt átélni azt, mennyire nehéz az otthoniaknak pár percre - pár órára kiszakadni a hétköznapokból, a mindennapos negativizmusból és "szar" életből. Sokaknak nehéz volt ráébredni arra, hogy 4 hónap után újra otthon vagyunk, átérezni azt, hogy ez nekünk élmény, megérteni azt, hogy egy pici időre most mi is lehetnénk fontosak. Igen, fontosak, mert most fél évig megint nem leszünk. Van akinek nehéz volt időt szakítania ránk, van akinek nehéz volt érdeklődnie felőlünk, van olyan akinek nehéz volt a saját problémáitól elszakadva velünk foglalkoznia - nekünk pedig nehéz volt ezt átélni és érezni. Sok helyen sokkal több időt töltöttünk volna ha tehettük volna, sok helyen pedig talán annyit sem, amennyit valóban ott voltunk. Mert az igazság az, hogy a második hét végére rá kellett ébrednem: a legtöbb ismerősnek, családtagnak, "barátnak" fele annyira sem hiányoztunk, mint amennyire ők hiányoztak nekünk. És ez keserű tapasztalat volt.

Még letaglózóbb volt átélni azt, milyen esélyelen körülmények között élnek és kell, hogy éljenek olyan emberek, akiknek a szíve, szeretete, képességei és értékei magasan az átlag feletti helyzethez kellene, hogy juttassák őket. Mindennapos pénzproblémák, egészségügyi gondok, elkeseredettség, az álmok feladása - ezt láttuk hazatérve mindenütt. És ez végtelenül elszomorító. Segítenék, talán magamat feláldozva is, de nem tudok. Csak nézem és örülök annak, hogy mindent megteszek azért, hogy legalább a mi leendő kis családunknak jobb legyen. Hogy ha
most nem is, de évek múlva anyagilag olyan helyzetbe kerülhessünk, hogy nem vehetik el a házat a fejünk felől. Hogy a jelenlegi harcommal és munkámmal megadjam az esélyt arra, hogy hazatérve ne legyek én is olyan elkeseredett és ne találjam magam olyan kilátástalan helyzetben, mint ma Magyarország lakosságának szerintem 50%-a. Hogy öröm legyen élni és ne csak harc és küzdelem. Hogy örülhessek a születendő gyermekemnek és ne aggódnom kelljen, hogy miből fogjuk felnevelni és mit tudunk aznap enni. Hát ezért vagyunk mi itt. És ezért jöttünk vissza. Mert legszívesebben ki sem fordultunk volna az ajtón, segítenénk ahol tudunk - de valószínűleg mi most azzal segítünk a legtöbbet, ha legalább miattunk nem kell aggódni és legalább mi rendben vagyunk.

Pillanatnyilag ezek az érzéseim, napok múlva talán feldolgozom és másképp látom majd - mindenesetre keserűbb élmény volt, mint amire készültem és számítottam. Csalódnom kellett emberekben, csalódnom kellett az ország adta lehetőségekben és életben. Most örülök, hogy itt vagyok és holnaptól lefoglalhatom magam. És örülök, hogy Tibin és Erikán kívül ma senki mással nem kellett kommunikálnom, mert még képtelen lennék rá. Holnaptól erőt veszek magamon, visszacsöppenek az itteni kerékvágásba és elkezdek egy új álmot gyártani arról, hogy milyen lesz majd, ha augusztusban végleg hazamegyünk...

Szép álmokat!