Igazi szabadnap...

Ha vasárnap, akkor szabadnap. Ennyiben szerencsések vagyunk: valahogy úgy alakult Tibiéknél még az elején, hogy ő a vasárnapot kapta meg a szokásos heti szabadnapnak állandóra. Hát, a mi éttermünkben pedig kénytelenek voltak ehhez alkalmazkodni az én szabadnapom kiadásánál. Így aztán, ahogy illik, szeptember óta a vasárnapokat hol aktívabb, hol kevésbé aktív pihenésekkel töltjük. A mostani sikerült a legjobban pihenősre. Konkrétan annak köszönhetően, hogy ide is megérkezett a nyár, teljes valójában. Szikrázó napsütés ismét, tengerpart, homok és szabadidő. - Ideális egybeesés. :D Így aztán a délelőtti piacozós sétát követően a délután egy részében ( a főzés és a kiadós ebéd után) kint henyéltünk a homokban a tengerparton és süttettük hol a hasunkat - hol pedig a hátunkat. Közben sikoltoztak a gyerekek, zúgott a tenger, mi pedig lementünk alfába, epret eszegettünk (igazi piknikhangulatban) - és mielőtt azt gondolnátok - nem égtünk le. Csak sülögettünk. Egyszóval: jól kipihentük magunkat.

Még a délelőtti séta közben akadtunk össze egy kedves idős párral, akik a Coralban kajáltak. Reggelik és vacsorák közben sikerült mosolygós, csevegős kapcsolatba kerülnünk egymással, így odaköszöntünk nekik. Miután bemutattam nekik Tibit is, kis csevegés után a bácsi úgy döntött, hogy neki kell egy fénykép velünk. El is készült, nagy örömére. (A bácsi igazi vén kujonhoz illően napi tízszer biztosan rámkacsintott, a néni pedig csak vigyorgott és élvezte a törődést.) Csak este estek kétségbe, mert ugye aznap nem dolgoztam és akkor hogy fogják nekem eljuttani a képet?! Megoldották, elkérték az itteni címem a managertől. Mindezt másnap reggel tudtam meg, amikor épp beértem mire hazaindulóban voltak. Odasiettem elköszönni, mire a néni kétségbeesetten kért, hogy adjam meg a magyarországi címet is, mert mi lesz ha nem készül el és nem ér ide a kép mire én hazamegyek. Mert azt már két napja szomorúan vették tudomásul, hogy szeptemberben mikor jönnek, már nem leszek itt. Hát, megadtam a magyar címet is, de ehhez be kellett futnom a bárba papírért. Ahol mit látok? Julia (az egyik manager) kisírt szemekkel néz rám. Hát, a bácsi meg a néni mentek oda két perccel azelőtt elköszönni és mivel én nem voltam ott, a bácsi elsírta magát, mert nem tud tőlem elbúcsúzni. És erre Julia is elsírta magát. Na, javítottam a helyzeten, mert visszasiettem a címemmel a rám váró öregekhez, mire a bácsi megint sírt, mert most meg már tényleg el kell köszönnie és tényleg tőlem, és utál búcsúzkodni. :( Majdnem én is sírtam. De megígértem nekik, ha megadják az angliai címüket majd a fotón, akkor küldök lapot otthonról is. Megeglégedve kisétáltak - illetve a bácsi kigurult - az étteremből - én pedig egy nagy mosollyal az arcomon végigdolgztam a délelőttöt, ahogy szoktam. Csak épp azzal a jóleső érzéssel, hogy megint ilyen kedves és szeretnivaló emberekkel találkozhattam a sok-sok őrült között. És az ilyenekért érdemes. :D