Farewell

14 év, életem szinte fele – vele. Egészen 2009 július 21-ig. Most búcsúznom, búcsúznunk kellett tőle.

Tőle, akivel napsütéses napjaim felét töltöttem, akivel esős, szeles és hidegebb napokon sem felejtettem el foglalkozni. Aki mindig ott volt mellettem, aki 1995 szeptember 3 óta családunk tagja volt.

Sétáltunk dombokon, mezőkön, erdőben és réteken. Vele nem nyűg volt a séta, hanem öröm. Amit lehetett várni, ha majd suli után hazaérek. Sétáltunk, futottunk, vagy csak játszottunk. Végigtanulta velem az érettségit, ismerte az összes barátom, az összes embert akit szerettem és szeretek. Tudott boldogságaimról, csalódásaimról, örömeimről és bánataimról. Mindenről. Vagy „csak” megérezte, vagy elmondtam neki. Hülye dolognak tűnhet sokaknak, de mindent elmondtam neki. Ismerte minden titkomat. Ha boldog voltam, ő is az volt. Együtt futkároztunk, pancsoltunk, játszottunk a tónál, csúszkáltunk jégen, nézegettük a naplementét a kedvenc hegytetőnkről a város szélén. Ha napoztam, odafeküdt a pokróc szélére és boldogságtól sóhajtozva elaludt. Ha szomorú voltam, odatelepedett mellém és velem szomorkodott. Vagy odafúrta magát az ölembe és addig ölelgettem, amíg megnyugodtam. Barát volt, a legjobb barátom.

Velünk és mellettünk nőtt fel, csinálta a bolondságait. Gyönyörű szép, okos szemeivel ránk nézett és már tudta mit gondolunk. Mindig ott volt, mindig mellettünk. Ő volt az udvar lelke, a család része. Megnevelte az összes cicánkat, Fibinek pedig ő volt a „felnőtt„ minta. A felnőtt, aki bár már nagyon öregedett, de lehetett nyúzni és nyaggatni, ha játékra vagy társaságra volt szükség.
Nekünk pedig ő volt a "második testvér", a szülőknek a "harmadik gyerek".

És most elment, elaludt – sokat szenvedett. Átlagon felül élt, és átlagon felüli élete volt. Nem volt megkötve, mindenki szerette, mindenki értékelte, hogy ott volt, hogy volt nekünk. Imádta a gyerekeket, a gyerekek pedig őt. Emberek között volt folyamatosan, nem egyedül. Nem az udvaron élt, hanem Veszprémben. Mindenhol járt, mindenhol sétáltunk. Nagyon-nagyon sokat. Sokat élt és sokat megélt.

Nem tudtam elbúcsúzni, ez bánt. Csak az vígasztal, hogy januárban nagyon-nagyon megölelgettem és biztos vagyok benne, hogy tudta mennyire szeretem, szeretjük. Mindig emlékezni fogok szép tekintetére, gyönyörű szép szemeire. Azóta is magam előtt látom és tudom, hogy mindig is látni fogom. Elvesztettem egy barátot, elvesztettünk ismét egy családtagot.

Isten veled Ralf és köszönöm, hogy voltál nekem, nekünk.