Nem nagyon (egyáltalán) nem meséltünk mostanában. Nem mintha eseménytelenül telnének a napjaink, csak így sikerült.
Az utolsó életjel szerint múlt héten hétfőn buliba indultunk.
Odaértünk. Aztán haza is. Közben történt egy s más, amit nem oszthatunk meg veletek, nekünk jól sikerült. Másnap takarítás közben jókat röhögtünk 1-2 pillanaton.
Csütörtökön elmentünk Lincolnba, a megyeszékhelyre. Az alap, amit tudni kell, hogy régi, nagy múltú város. Hatalmas katedrálisa van. Csaba ( http://skegnessblog.blog.hu ) szerint majdnem akkora, mint a párizsi Notre Dame. Hát nem! Legalább másfélszer akkora. Komolyan. Ha hazaihoz kéne hasonlítani, nagyobb az esztergomi bazilikánál is. Maga a város hangulatos. Pontosítok. A régi rész (amit mi láttunk) a várral egy dombon van, hangulatos, onnan rálátni más részekre is, azok már egy modern várost idéznek. Amit most nem jártunk be.
Mindenesetre mi éhesen érkeztünk, így beültünk először kajálni. Gyömbérsört kértünk hozzá.
KÖNYÖRGÖM SOHA, EGYIKŐTÖK SE IGYON!
Bűn rossz. Üdítőitalként az egyik kedvencünk, de a gyömbéres kekszhez hasonlóan ez förtelmes. Alapíze mindkettőnek jó, de lenyelésük után sem a paprikához, sem a borshoz nem hasonlítható, inkább maró, mint erős vagy csípős. Szájüregben és torokban is. SZÖRNYŰŰŰ.
A kaja kellemesebb volt, ha nem is maradandó élmény.
Teszem hozzá - sikeresen megbotránkoztattuk közben a kultúráltan és disztingváltan körülöttünk ülő, hatvanas átlagéletkort produkáló fogyasztóközönséget. Ugyanis, miközben a nénik és bácsik békésen teázgattak és ebédelgettek mellettünk a hatszor-ötös helyiségben - persze kizárólag suttogva beszélgetve-, Tibi a gyömbérsör hatására nekiállt énekelni: "Baj van! Attól tartok keptentörp, elfogyott a gyömbérszörp. Dirárom,dirárom,dirárirárirárom..."! (Szándékosan írtam fonetikusan.) Belőlem kitört a röhögés. Azt hiszem a mi korosztályunkból is mindenki emlékszik erre a "slágerre", de valahogy már évek óta megbújt az emlékezetem leghátsó zugában. Erre Tibiből feltör az emlék - gondolom a borzasztó íz okozta sokk hatására - belőlem pedig a röhögés. :D Mindenki tudja milyen vagyok ha elkap a röhögőgörcs. Na, ez ott is sikerült, Erika persze ezen jól szórakozott és ő is felvette a ritmust. Mindhármunk feje vöröslött és nem voltunk valami disztingváltak - botrányt okoztunk -, talán ez is lett aztán a fogyasztóközönség esti sztorija otthonra. Köszi Tibi! :D
Hétvégén vendégek, '80-as évek témában. Hallgattunk megint sok jó zenét, mint általában. :D Bon Jovi, Van Halen, satöbbi. Most '60-as évek fesztivál következik, az legutóbb jó volt. Talán az egyik legjobb, mert kultúrált vendégek voltak. Sok volt a Beatles és nem volt Illés meg Metro meg Omega, meg Aradszky (Arasznyi) Laci, meg Koós Jani meg Korda Gyuri, meg Kovács Kati. :D
Egyébként a maga munka változatlan. A staff mindkét étteremben változott, így nem unalmas az élet. Sőt! Sokan tudjátok milyen lusta vagyok (nagyon-nagyon), de néhány új munkatárs "hozzáállása" már néha engem is feldühít. De sebaj. Robbanás még nem volt, bár a bomba már ketyeg.
Viszont kaját már nem kapunk. Illetve takarítós napokon, a takarításra kijelöltek. Reggelit, és ha aznap délután intake van, akkor vacsorát is. Meg ha valakinek születésnapja van. Merthogy válság, növelni a személyzeti étterem forgalmát meg a tökömtudja. Egyszerűen csak köcsögök, mert a napi több tonna moslék, zsákokban gyűjtött kajamaradék úgyis a szemétre kerül. Bár 22én kaptunk vacsorát. Kérdeztem a tímlídert, hogy kinek van születésnapja. "Senkinek, nagyon keményen dolgoztatok, mindhárom étterem 100%-os lett. De - mondom - mindig keményen dolgozunk! Igen, de most EXTRA keményen dolgoztatok!" Nem tudtam mást, mint - nem jut eszembe jobb kifejezés - az arcába röhögni. Bosszúból durván telekajáltam magam. :D Azt meg ugye egyikőtök sem gondolja, hogy most hirtelen egyszerre mind a három étterem 100%-os tudott lenni, ami eddig egynek se nagyon sikerült. De bekaphatják! Egy kis pénz- és időráfordítással, na meg mikróval a Team Dinernél jóval olcsóbban megússzuk.
Hamarosan képek is kerülnek ide, de most pihenés következik.
Pá!
2009. március 3., kedd
2009. február 23., hétfő
23 - jó szám :D
Nem hiába február 23. Jó szám. :D
Csupa jó hír, szuper nap és este buli. Ünnepelni kell. Mindenki jól van, illetve jól lesz. :D Így aztán mi is nagyon jól vagyunk. :D
Most csak erre az "örömódára" tellett, később részletek...
Üdv mindenkinek és legyenek ezen a héten legalább ilyen szép napjaitok!!!
Andi és Tibi
Csupa jó hír, szuper nap és este buli. Ünnepelni kell. Mindenki jól van, illetve jól lesz. :D Így aztán mi is nagyon jól vagyunk. :D
Most csak erre az "örömódára" tellett, később részletek...
Üdv mindenkinek és legyenek ezen a héten legalább ilyen szép napjaitok!!!
Andi és Tibi
2009. február 14., szombat
Nem Noro, hanem trójai vírus.
Az, amit benyaltunk. :S
Ezért nem blogolunk. Kicsit beteg a laptop, de igyekszünk kúrálni.
Ami most lényeg: április elején megyünk Párizsba.
Anne-Claire!
Írj e-mailt, hogy tudsz-e jönni, 2-7-ig!
Juli&Flo!
Jártok arra azokban a napokban?
Persze Mindenki másnak is üdv és puszi! :)
Ezért nem blogolunk. Kicsit beteg a laptop, de igyekszünk kúrálni.
Ami most lényeg: április elején megyünk Párizsba.
Anne-Claire!
Írj e-mailt, hogy tudsz-e jönni, 2-7-ig!
Juli&Flo!
Jártok arra azokban a napokban?
Persze Mindenki másnak is üdv és puszi! :)
2009. február 8., vasárnap
Nyugodj békében! :(
"És voltaképpen milyen jogról van szó? Ami erre a névre rászolgál, az konkrét; a jog védi az emberi viszonyoknak egy rendjét és rendez konfliktusokat, hogy békét teremtsen, ahelyett hogy szabadjára engedné az erőszakot."
2009. február 5., csütörtök
Már nem hagyott békén, úgyhogy muszáj írnom valamit
Mármint az otthon töltött napokról.
A hazautazással minden rendben volt. A szűk családból Zsoltit és Pirit láttuk utoljára, így jó volt először Velük találkozni. Aztán Zolival és Gabival, majd Apuval, Anyuval, Brigivel, Vikivel és Kleóval.
Minden jól indult. Ráb Bence is csak ránk várt, amint magyar földre léptünk, elindult ki a fényre. :)
Az első napok tervezgetéssel teltek: mikor, hova, kihez vagy kivel megyünk, mit csinálunk.
Jól hangzott minden, még uszodába is menni akartunk. Végül nem jött össze, de a legkevésbé az számított.
Egyre inkább és egyre közvetlenebbül dőltek ránk a hírek. Mert ugye a net ilyen szempontból jótékony, nem kell mindent elolvasni. Nem csak hogy semmi nem változott, akik tehettek volna érte továbbra is magukkal és egymással vannak elfoglalva. De nem akarok politizálni, így csak annyit, hogy ROHADJON MEG MINDEN "POLITIKUS" AKI AZ ELMÚLT MAJDNEM 19 ÉVBEN NEM CSINÁLT SEMMIT AZÉRT, HOGY OTTHON JOBB LEGYEN!!! Mert vagy senki, vagy túl kevesen voltak akik - JFK szavaival élve - azt nézték, hogy ők mit tehetnek a hazájukért.
A tervezett látogatások majdnem mind sikerültek. Bár ez a siker viszonylagos. Mert nem jutottunk el mindenhova és azok sem lettek mind "tökéletesek". Nem részletezem és nem személyeskedek. Vannak akik érzik, hogy jó volt náluk, velük. Vannak akik érzik, hogy nem úgy sikerült, ahogy tervezték, terveztük. És vannak akik úgy sem értenék. Vagy éppen - de remélem nem így van - nem is érdekli őket.
Három hét nagyon gyorsan eltelt. De szerencsére a négy hónap sem volt egetrengető. Még nem tudjuk mikor látogatunk haza legközelebb - sokmindentől függ - , de továbbra is augusztus a hazaköltözés hónapja.
Sokat beszélgettünk az élményeinkről. Nagyjából ugyanúgy éltük meg. Nekem is "furcsa" volt, de nem viselt meg annyira, mint Andit. Arra jutottunk, hogy mindenképpen jó volt és nem bánjuk, hogy így sikerült. Úgy is mondhatnám sokat tanultunk, ami mind hasznos lesz a jövőre nézve.
Már egy hete dolgozunk meg csinálunk ezt-azt, így lassan ideje az újabb beszámolónak.
Legyetek jók! Tibi
A hazautazással minden rendben volt. A szűk családból Zsoltit és Pirit láttuk utoljára, így jó volt először Velük találkozni. Aztán Zolival és Gabival, majd Apuval, Anyuval, Brigivel, Vikivel és Kleóval.
Minden jól indult. Ráb Bence is csak ránk várt, amint magyar földre léptünk, elindult ki a fényre. :)
Az első napok tervezgetéssel teltek: mikor, hova, kihez vagy kivel megyünk, mit csinálunk.
Jól hangzott minden, még uszodába is menni akartunk. Végül nem jött össze, de a legkevésbé az számított.
Egyre inkább és egyre közvetlenebbül dőltek ránk a hírek. Mert ugye a net ilyen szempontból jótékony, nem kell mindent elolvasni. Nem csak hogy semmi nem változott, akik tehettek volna érte továbbra is magukkal és egymással vannak elfoglalva. De nem akarok politizálni, így csak annyit, hogy ROHADJON MEG MINDEN "POLITIKUS" AKI AZ ELMÚLT MAJDNEM 19 ÉVBEN NEM CSINÁLT SEMMIT AZÉRT, HOGY OTTHON JOBB LEGYEN!!! Mert vagy senki, vagy túl kevesen voltak akik - JFK szavaival élve - azt nézték, hogy ők mit tehetnek a hazájukért.
A tervezett látogatások majdnem mind sikerültek. Bár ez a siker viszonylagos. Mert nem jutottunk el mindenhova és azok sem lettek mind "tökéletesek". Nem részletezem és nem személyeskedek. Vannak akik érzik, hogy jó volt náluk, velük. Vannak akik érzik, hogy nem úgy sikerült, ahogy tervezték, terveztük. És vannak akik úgy sem értenék. Vagy éppen - de remélem nem így van - nem is érdekli őket.
Három hét nagyon gyorsan eltelt. De szerencsére a négy hónap sem volt egetrengető. Még nem tudjuk mikor látogatunk haza legközelebb - sokmindentől függ - , de továbbra is augusztus a hazaköltözés hónapja.
Sokat beszélgettünk az élményeinkről. Nagyjából ugyanúgy éltük meg. Nekem is "furcsa" volt, de nem viselt meg annyira, mint Andit. Arra jutottunk, hogy mindenképpen jó volt és nem bánjuk, hogy így sikerült. Úgy is mondhatnám sokat tanultunk, ami mind hasznos lesz a jövőre nézve.
Már egy hete dolgozunk meg csinálunk ezt-azt, így lassan ideje az újabb beszámolónak.
Legyetek jók! Tibi
2009. január 26., hétfő
Nehéz volt...
Üdv mindenkinek.
Tibivel közösen elhatározva, mindkettőnk alkot egy "élménybeszámolót" a hazalátogatás három hete alatt átéltekről, történtekről. Hát, én így tudnám röviden összefoglalni: Élmény volt - de nehéz...
Hazaérve hihetetlen nagy örömmel és boldogsággal ölelhettük magunkhoz családunk oly rég nem látott tagjait. Végre nem csak neten, végre élőben és végre úgy megszorongathattunk mindenkit amennyire azt már régóta akartuk és elképzeltük. Volt aki ugrált örömében, volt aki pityergett és volt olyan is aki "csak" meghatottan mosolygott. Gyors karácsony és utószilveszteri BUÉK poharazások és élménybeszámolók. És persze a meghatódottságtól majdnem könnyes szemű, de mégis mosolygós és elégedett elalvások a régi szobáinkban a családi fészkekben.
Hazaérkezésünk másnapjától lelkesen elkezdtük és meg is valósítottuk (kevés kivétellel) a család és barátlátogatásokat. Akkor még lelkesen. Később egyre kevesebb lelkesedéssel. Számomra elmondhatatlanul kiábrándító volt átélni azt, mennyire nehéz az otthoniaknak pár percre - pár órára kiszakadni a hétköznapokból, a mindennapos negativizmusból és "szar" életből. Sokaknak nehéz volt ráébredni arra, hogy 4 hónap után újra otthon vagyunk, átérezni azt, hogy ez nekünk élmény, megérteni azt, hogy egy pici időre most mi is lehetnénk fontosak. Igen, fontosak, mert most fél évig megint nem leszünk. Van akinek nehéz volt időt szakítania ránk, van akinek nehéz volt érdeklődnie felőlünk, van olyan akinek nehéz volt a saját problémáitól elszakadva velünk foglalkoznia - nekünk pedig nehéz volt ezt átélni és érezni. Sok helyen sokkal több időt töltöttünk volna ha tehettük volna, sok helyen pedig talán annyit sem, amennyit valóban ott voltunk. Mert az igazság az, hogy a második hét végére rá kellett ébrednem: a legtöbb ismerősnek, családtagnak, "barátnak" fele annyira sem hiányoztunk, mint amennyire ők hiányoztak nekünk. És ez keserű tapasztalat volt.
Még letaglózóbb volt átélni azt, milyen esélyelen körülmények között élnek és kell, hogy éljenek olyan emberek, akiknek a szíve, szeretete, képességei és értékei magasan az átlag feletti helyzethez kellene, hogy juttassák őket. Mindennapos pénzproblémák, egészségügyi gondok, elkeseredettség, az álmok feladása - ezt láttuk hazatérve mindenütt. És ez végtelenül elszomorító. Segítenék, talán magamat feláldozva is, de nem tudok. Csak nézem és örülök annak, hogy mindent megteszek azért, hogy legalább a mi leendő kis családunknak jobb legyen. Hogy ha
most nem is, de évek múlva anyagilag olyan helyzetbe kerülhessünk, hogy nem vehetik el a házat a fejünk felől. Hogy a jelenlegi harcommal és munkámmal megadjam az esélyt arra, hogy hazatérve ne legyek én is olyan elkeseredett és ne találjam magam olyan kilátástalan helyzetben, mint ma Magyarország lakosságának szerintem 50%-a. Hogy öröm legyen élni és ne csak harc és küzdelem. Hogy örülhessek a születendő gyermekemnek és ne aggódnom kelljen, hogy miből fogjuk felnevelni és mit tudunk aznap enni. Hát ezért vagyunk mi itt. És ezért jöttünk vissza. Mert legszívesebben ki sem fordultunk volna az ajtón, segítenénk ahol tudunk - de valószínűleg mi most azzal segítünk a legtöbbet, ha legalább miattunk nem kell aggódni és legalább mi rendben vagyunk.
Pillanatnyilag ezek az érzéseim, napok múlva talán feldolgozom és másképp látom majd - mindenesetre keserűbb élmény volt, mint amire készültem és számítottam. Csalódnom kellett emberekben, csalódnom kellett az ország adta lehetőségekben és életben. Most örülök, hogy itt vagyok és holnaptól lefoglalhatom magam. És örülök, hogy Tibin és Erikán kívül ma senki mással nem kellett kommunikálnom, mert még képtelen lennék rá. Holnaptól erőt veszek magamon, visszacsöppenek az itteni kerékvágásba és elkezdek egy új álmot gyártani arról, hogy milyen lesz majd, ha augusztusban végleg hazamegyünk...
Szép álmokat!
Tibivel közösen elhatározva, mindkettőnk alkot egy "élménybeszámolót" a hazalátogatás három hete alatt átéltekről, történtekről. Hát, én így tudnám röviden összefoglalni: Élmény volt - de nehéz...
Hazaérve hihetetlen nagy örömmel és boldogsággal ölelhettük magunkhoz családunk oly rég nem látott tagjait. Végre nem csak neten, végre élőben és végre úgy megszorongathattunk mindenkit amennyire azt már régóta akartuk és elképzeltük. Volt aki ugrált örömében, volt aki pityergett és volt olyan is aki "csak" meghatottan mosolygott. Gyors karácsony és utószilveszteri BUÉK poharazások és élménybeszámolók. És persze a meghatódottságtól majdnem könnyes szemű, de mégis mosolygós és elégedett elalvások a régi szobáinkban a családi fészkekben.
Hazaérkezésünk másnapjától lelkesen elkezdtük és meg is valósítottuk (kevés kivétellel) a család és barátlátogatásokat. Akkor még lelkesen. Később egyre kevesebb lelkesedéssel. Számomra elmondhatatlanul kiábrándító volt átélni azt, mennyire nehéz az otthoniaknak pár percre - pár órára kiszakadni a hétköznapokból, a mindennapos negativizmusból és "szar" életből. Sokaknak nehéz volt ráébredni arra, hogy 4 hónap után újra otthon vagyunk, átérezni azt, hogy ez nekünk élmény, megérteni azt, hogy egy pici időre most mi is lehetnénk fontosak. Igen, fontosak, mert most fél évig megint nem leszünk. Van akinek nehéz volt időt szakítania ránk, van akinek nehéz volt érdeklődnie felőlünk, van olyan akinek nehéz volt a saját problémáitól elszakadva velünk foglalkoznia - nekünk pedig nehéz volt ezt átélni és érezni. Sok helyen sokkal több időt töltöttünk volna ha tehettük volna, sok helyen pedig talán annyit sem, amennyit valóban ott voltunk. Mert az igazság az, hogy a második hét végére rá kellett ébrednem: a legtöbb ismerősnek, családtagnak, "barátnak" fele annyira sem hiányoztunk, mint amennyire ők hiányoztak nekünk. És ez keserű tapasztalat volt.
Még letaglózóbb volt átélni azt, milyen esélyelen körülmények között élnek és kell, hogy éljenek olyan emberek, akiknek a szíve, szeretete, képességei és értékei magasan az átlag feletti helyzethez kellene, hogy juttassák őket. Mindennapos pénzproblémák, egészségügyi gondok, elkeseredettség, az álmok feladása - ezt láttuk hazatérve mindenütt. És ez végtelenül elszomorító. Segítenék, talán magamat feláldozva is, de nem tudok. Csak nézem és örülök annak, hogy mindent megteszek azért, hogy legalább a mi leendő kis családunknak jobb legyen. Hogy ha
most nem is, de évek múlva anyagilag olyan helyzetbe kerülhessünk, hogy nem vehetik el a házat a fejünk felől. Hogy a jelenlegi harcommal és munkámmal megadjam az esélyt arra, hogy hazatérve ne legyek én is olyan elkeseredett és ne találjam magam olyan kilátástalan helyzetben, mint ma Magyarország lakosságának szerintem 50%-a. Hogy öröm legyen élni és ne csak harc és küzdelem. Hogy örülhessek a születendő gyermekemnek és ne aggódnom kelljen, hogy miből fogjuk felnevelni és mit tudunk aznap enni. Hát ezért vagyunk mi itt. És ezért jöttünk vissza. Mert legszívesebben ki sem fordultunk volna az ajtón, segítenénk ahol tudunk - de valószínűleg mi most azzal segítünk a legtöbbet, ha legalább miattunk nem kell aggódni és legalább mi rendben vagyunk.
Pillanatnyilag ezek az érzéseim, napok múlva talán feldolgozom és másképp látom majd - mindenesetre keserűbb élmény volt, mint amire készültem és számítottam. Csalódnom kellett emberekben, csalódnom kellett az ország adta lehetőségekben és életben. Most örülök, hogy itt vagyok és holnaptól lefoglalhatom magam. És örülök, hogy Tibin és Erikán kívül ma senki mással nem kellett kommunikálnom, mert még képtelen lennék rá. Holnaptól erőt veszek magamon, visszacsöppenek az itteni kerékvágásba és elkezdek egy új álmot gyártani arról, hogy milyen lesz majd, ha augusztusban végleg hazamegyünk...
Szép álmokat!
2009. január 3., szombat
Erikának
Mire ezt elolvasod, már otthon élvezed a családod, ismerőseid, barátaid társaságát. Holnaptól mi is... :) De, mivel ma Csabival még tartottunk egy dumapartyt és avatót az "újaknak", a délután szolgenjét megkapod - Csabi előadásában képzeld el és ha nem tudnád mire utal, majd elmeséljük. :)
"Este bögrét mosni jó."
Pussz
"Este bögrét mosni jó."
Pussz
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)